(részlet)
....azt még el kell mondani, hogy Hajnalka időközben lemondott a kurvulásról. Emilie kitöltötte Nyugati álmainak nagyobb részét, biztonságában érezte magát mellette és talán először nem érezte szükségét a férfiaknak.
A kávéházban azon az este a szurkolófiú jelenléte valami változást csempészett be Hajnalka és Emilie szoros összetartozásába. Távolságot, elidegenedést és talán Emilie mentalitásának másságát is előidézte. Hajnalka ezt mind észrevette, miközben Emilie továbbra is abban a kis álomvilágában tengődött, melyet a fényűző Párizs örökös szabadsága és Hajnalka barátsága képezett lelkében. Azt, hogy a spanyol szurkolófiú megfestette áhítozott helléni szerelmének körvonalait, már nem vette észre, csak sejtette, hogy valami új jelenség férközött gyerekes elméjébe. Voltaképp a focimérkőzésen már megtetszett neki a fiú. Neki az egyszerű emberek mindig is többet jelentettek, mint azok az átkozott fontoskodó élősködök, akik között felnevelkedett és akik befolyása alatt majdnem megcsonkította életét. Hajnalkának nem akarta elárulni a fiú iránt érzett szimpátiáját, mert valamitől félt. Restellte megsemmisíteni mindazt, amit Hajnalkával felépítettek párizsi tartózkodása alatt, a dorbézolásokat, a rulett és a pókerezések felejthetetlen perceit, az autókázások gyönyörű élményeit, szóval igen megszerette, tartott hozzá és félt, hogy vallomásával mindezt tönkreteszi. Csak azt nem tudta ,hogy egy volt örömlány mindent megérez, hogy az örömlányok kifinomult megérzéseik egyéni emberi tulajdonságok, nem lehet megjátszani velük a titkolódzás ocsmány játékát.
Egyszer egy este Emilie nem ment haza. Hajnalka előérzetei kezdtek valóra válni, valami a tudatalattijából megsúgta, hogy Emiliet soha többé nem fogja viszontlátni. Egy üveg vodka és két doboz cigaretta vajmit enyhítették várakozásának kínos perceit, de hiába, tudta, hogy Emilie örökre elment. Kábult agyában előbukkantak múltjának azok az epizódjai, mikor utálatosan röhögte mások érzelmeit és a szerelem bunkó áldozatainak nevezve elítélte őket. Az arca elfakult, mint aki megveti önmagát akkori és jelenlegi lelkiállapotáért. Önkívületében megbontott még egy üveg konyakot. Valamikor a lelke mélyén ott volt a tudat, hogy előbb-utóbb a sors úgyis kihívja ellene a szerelem gyilkos szélviharát és valószínűleg magával rántja a lágy érzelmek labirintusába. És íme a labirintus, amely nem más mint Emilie szíve, ahol tehetetrenül vergődik, és nem talál kiutat. Még aznap este levele érkezett. Élete legkínosabb perceit élte át, miközben olvasta Emilie tiszta szívből fakadó sorait:
Hajnalka!
Ha valakinek megköszönhetem életem beteljesülését, az csakis te vagy. Te, aki megtanítottál a valóság betonfalain áttörni, életben maradni és megértetni, hogy a szabadságnál semmi sem fontosabb a világon, szívből kérlek légy kegyelmes hozzám, és bocsásd meg viselkedésemet.
Te mondtad, hogy ebben a hatalmas világban, az élet csak egy kis oázis, melyben a boldogság a legnagyobb ritkaság, de ha megkaparintod rejtsd el, mert az a tied, csakis a tied. Úgy gondolom, hogy ezzel a szerelemmel, én megtaláltam és Jose Mari mellett, biztonságban elrejthetem.
Jose-Mari kért, hogy utazzak el vele Spanyolországba. Elárulta, hogy mennyire szeret, valósággal sírtam és természetesen elfogadtam javaslatát. Kimondhatatlanul a szívembe férkőzött ez a kis pihe arcú kamasz, és hiába esküdözöm hercegnői rangomra, az istenért sem akarja elhinni nekem, de remélem, idővel majd sikeredik elhitetnem vele a múltam. Ha nem, annyi baj legyen, amugy sem tartok annyira, ahhoz az átkozott tekintélyemhez.
Olyan elevenen soha nem éltem át az élet varázsát, ahogy veled sikerült...,Hajnalka, rájöttem, hogy ami kettőnk között történt, az nem való, csupáncsak egy átélt, pillanatnyi álom, aminek most már vége szakadt....
Zárj szívedbe és emlékezz rám! Emilie
Másnap Hajnalka elhagyta Párizst.
Emilie távozásával megértette, hogy a szerelem abszolút világa elkerülhetetlen, megértette, hogy a Nyugat nem lehet puszta eszköze álmai interpretációjának, mert a Nyugat csak látszat, mert a Nyugat egy nagy szar, nincs benne egy cseppnyi valóság. Fiatalkori naivitással bízott kurvulásának örökkévalóságában, miközben hitte, hogy a Nyugat az álmok eleven birodalmának egyetlen lobogója. Emilie kissé megtorpantotta Hajnalkát a reális világ festménye előtt és megalkotta benne az egyszerű ember mindennapos eszmevilágát. Mennie kellett, mert számára a Nyugat elpusztult Emilievel együtt...
A kávéházban, ahol azóta is retteg a pincérfiú ha konyakot rendel egy nőszemély, mindig érezni fogják Hajnalkáék hiányát, vagy európa néhány nevezetes játékbarlangjában, ahol a törzsvendégek játékkedve felére csökkent, már soha nem lesz annyira feldobbva a hangulat, és talán a francia autópályák flaszterem sem lesz látható egy tűzpiros sportkocsi tízméteres féknyomainak feketesége, nem beszélve arról, hogy a párizsi nőimádok társasága már csak képernyők előtt fog még egyszer gyönyörködni egy Hajnalkához hasonló örömlány angyali szépségében.
Rá néhány évre, hogy a két barátnő elhagyta Párizst, egy könyvesboltban rábukkantam Hajnalkának a "Rádióközvetítés a szaros Nyugatról" című könyvére. Csodálatos önéletrajzi alkotás. Első igazi szerelmére alapozva, lefesti az örömlányok és a Nyugat birodalmában eltöltött éveit, feltárja egy hercegnő életét, aki egy kamasz szurkolófiúhoz ment feleségül, miután tudomást szerzett hogy vőlegénye, Lord Rockefeller, egy örömlány miatt - akit elkergetett a Nyugat - öngyilkos lett. Megújhódásának, új életének startvonalával zárja regényét: "A Nyugattól távol, Erdély centrumának nevezett Székelyföldön telepedtem le, ahol még nem tombolnak a forradalmasított eszmék, ahol a távoli Keletnek köszönhetően még található valami emberi, ahol vitathatatlanul reménykedhetem egy másik élet igazságában. Sokkal csodálatosabb mint az a szaros Nyugat, az emberek is másak, csak az az egyetlen kifogásom, hogy nincs rendes focicsapatjuk, a hokit pedig eszméletlenül unom."
