Mottó: ˝Az ember álma része a közös emlékezetnek.˝
(Jorge Luis Borges)

Teljesen fölösleges az az év vagy az a nap vagy az a pillanat, amikor ez a történet megkarcolta a valóság fénytörő falait, ugyanúgy lényegtelen a város, ahol az egyhangú hétköznapokat sablonosan pörgeti azóta is a megállíthatatlan idő.
Mikor anyám alig háromnapos újszülöttként átnyújtott a halottas ágyán fekvő dédnagyapámnak, az öreg állítólag megáldott, majd motyogott néhány szót, minekután meghalt. Anyám mesélte, hogy halálának pillanatában szigorú arca megszelídült és szeme könnyezett, olyan volt mint egy kisgyerek, akinek egytől - egyig beteljesülnek álmai.
Senki sem értette dédnagyapám utolsó boldogságát.
Évek után, mikor átadták a rám hagyott, több tízezer könyvből álló könyvtárának kulcsát - ahova nem volt szabad bemennie soha senkinek (dédnagyapám után én voltam a második) - átléptem küszöbét annak a birodalomnak, melyben első látásra felfedeztem dédnagyapám titkos boldogságát, és kezdett megvilágosodni előttem a dolgok elrejtett lényege. Attól a perctől kezdve bezárkoztam a könyvtárba és a könyvek hatalmas világának szenteltem életem minden pillanatát, mert tudtam, hogy az az ajándék egy álom folytatása, egy álom, melynek része és ugyanakkor birtokosa vagyok. Idővel a betűk, a szavak, a mondatok megtanították, hogy a könyv az emlékezet végtelenségét táplálja, hogy a könyv átvilágítja az idő halhatatlanságát és megengedi, hogy minden egyes ember képzeletében meglesd az álmok sokszínűségét.
Lassacskán az emlékezet síkjain megismertem dédnagyapámat, magam előtt láttam, ahogy az ódon illatú könyvek varázslatában leéli életét, láttam, amint a cigarettafüstben elmerült arcáról sugárzik az Istenbe vetett hite, láttam, amint gondolataiban kutatja könyvtárának leendő tulajdonosát, láttam, amint felfedez és kezembe teszi befejezetlen álmainak felépítését, és láttam halála pillanatában az arcára lopakodó mosoly öszinteségét, láttam mindent, mert a könyvek kivetítették gondolatvilágunk teljes azonosságát.
A könyvtárban való húsz éves tartózkodásom után, bizonyos okok miatt elutaztam három napra, mire visszatértem a könyvtár leégett.
Életemben először voltam tanúja egy valódi álom pusztulásának, miközben a kultúra meghiúsulásának visszhangja és az arcomon dédnagyapám könnycseppjeinek égető fájdalma megsemmisített.
Elutazásommal megszegtem a dolgok melletti kitartás törvényét, a folytonosságot, és megöltem az utolsó álmot, amely én voltam, melyet nekem álmodtak.