Mottó: ˝Mit nem adnék érte, ha emlékeznék arra,
hogy egyszer, azt mondtad nekem szeretlek…“
Jorge Luis Borges

Igazán semmiség az a néhány év, amióta csak bazmegek és kurvaéletek terebélyesednek intimszférám tárlatából, ha látom, hogy a kányádi korzón, a kis templom előtti pad üres, az a pad, ahol egy lány őszintén bevallotta valamikor, hogy hisz istenben, és én azt mondtam neki, szintén őszintén, hogy hülyeség, az a pad, ahol a lány kiköpte, hogy ő évek óta kurva, és én azt mondtam, hogy nem érdekel, az a pad, ahol a lány elérzékenyülve beismerte, hogy kíván, és én azt mondtam…, és ő akkor elpirult, én pedig lehajtottam a fejem, és eltűnődve válaszomon, végérvényesen meggyőződtem arról, hogy egy idióta vagyok…

… és azóta ahányszor csak visszapörgetem magamban azt a pillanatot, amikor a lány feláll és szótlanul távozik, én pedig valami ragályos férfi büszkeséggel leintem, mert ugye azt gondolom tizenéves aggyal, hogy valami múlandó zagyvaság az egész, jobban s jobban érzem a 100%-os hülyülés legmélyebb tüneteit, mert azóta számtalan kísérletezés közepette megtudtam, hogy egy lány sem tudja kiejteni olyan hittel az isten nevét, azt az egy árva kibaszott szót, kívánlak, ahogy ő, az a lány, aki szemrebbenés nélkül, a legszelídebb arckifejezéssel bevallotta, hogy évek óta kurva, és hogy értsem már meg, mert ő ilyen, ő szabadnak született, és a hétköznapjaiban beömlő napfény nem más mint a lelkében dühöngő, legyőzhetetlen szexuális vágyakozás, és neki elhihetem, hogy a szerelem lényegében nem is létezik, mert az évszázados fikció, egy hülye kitaláció, amitől minduntalan óvakodni kell, merthogy az önmegtagadás és egyben a szabadság képernyőjén a legdurvább képzavar, és fogjam fel, hogy a lét csupáncsak egy elavult legenda, amiben hinni, az egyetlen igazán félelmetes dolog a világon, akár a szépség, akár a születés, akár a temetők fojtogató csendje…

… és én a hülye, a rachitikus, azt voltam képes mondani annak a lánynak, annak a kis szeplős arcúnak abban a pillanatban…, ó, mekkora vaddisznó voltam…

… most már teljesen lényegtelen, mert tudom, hogy azt a lányt többé soha, soha a büdös életben nem fogom viszontlátni, hogy elébe léphessek és szemrebbenés nélkül bocsánatot kérjek tőle, majd térden állva könyörögjek, hogy legyen az egyetlen isten elmém elítélt morál világában, és elmondhassam neki, miközben forró lehelete síkos testemen az erotika szimfóniáját játssza, hogy azóta idegen mélyedéseiben görgetem sorsom másodperceit és akaratlanul duzzadok hacsak hajához érintem ráncos kezeim, hogy azóta a nyelvem ágyékának vonalait érzi a vodkás poharak csonka szélein, és melle a legcsodásabb szirmokat festik szobám sivatagában, hogy nincs pillanat, mikor ne érezném mindenemnek, nincs olyan éjszaka, mikor kábultan ne tévedjek el testének mérföldes részecskéiben, ó igen, és egy isteni visszatérés pillanatáért fohászkodom bájai oltára előtt, mert a hiánya már fizikai, szellemi végzet …

… mindegy…

… az a lány, az az egyetlen közös pillanat és az - az üres pad, amit hiába lesek naponta, hol este, hol reggel, hol éjszaka, már örökkön-örökké, tudom, csak egy puszta illúzió marad a önmegbocsátás diszciplínájának n-dik oldalán, és valahol leértékelt filozófiám keretein belül, úgy gondolom, hogy a visszatérés metaforája ha nem is létezik, de valahol mélyen mégis megfogalmazza, és majd később irányítja a felismerés bonyolult biológiai folyamatát…