… a betanult ügyes kézmozdulataival Krisztina leveti a melltartóját, az utolsó rongydarabot…

Az éjszaka, olyan csendes, tudod, inkább olyan félcsendes, és olyan rohadtul megszokott. Mint minden áldott nap, a harmadikon a késő esti híreket hallgatja a boszorkányképű vénlány - hallókészülékének megfelelő hangosítással -, és tudod, a koszos lámpás rádiójának hangszóróiból a zaj átáramlik a falakon, a szobán, és a szürkeállomány vasrácsain átlopakodva mértani pontossággal építi az idegbajt. A pillanatkép, tudod, az a határátkelő: amikor a késői kamaszkor valahonnan a távolból udvariasan visszainteget, rád kacsint, majd örökre elillan, és te, nagytitokban felriadsz minden egyes gondolatképed láttan, legszívesebben lelépnél valahova, tudod, oda a valóságtól elköpött ábrándokon túl…

… csodálatosak Krisztina mellei, tudod, a legszebbek, máskülönben mindene csodálatos, de azt is tudod már ugye, hogy annyi idő után az ember a legszebb melleket is megrühelli…

Valahol a szemközti tömbházban, a rocker srác magnójából átszüremlik Satriani gitárjátéka, tudod, és én rágyújtok, és tudod, kimondhatatlanul utálom magam, az olvasás is a múlté – gondolom - a jegyzetek, a befejezetlen prózák, versek az íróasztalon, válaszra várnak vagy pusztulnak, ahogy engem ellepnek ebben a pillanatban Krisztina szemei mögül, a gyűlölet, a szánalom iszonyú gondolatnyalábjai.

… Krisztina besiklik a takaró alá és leszop, talán, tudod valamit érzek, de ez is oly bizonytalan, akár az utóbbi időben általában minden egyes mozdulatom…

Csigalassúsággal átzökkenek a poshadt elmén az elfáradt gondolatok, tudod, ez már a megsemmisülés határain belül játszódik, miközben érzéktelenül csodálom Krisztina erotika - fantáziájának kifinomult mozzanatait. (Miért nem lehetek egy Griffits, egy Raszkolnyikov, egy törtető idióta az “ amerikai álom˝ évszázados színpadán, egy megcsonkult gyilkológép?) Tudod, egyszerűen belefáradtam, az álmodozás, a remények már nem tódulnak a jelen pályaudvarán, az ébredés expresszének huzatos fülkéjében, tudod, már csak a csend, a borzalom…, és ennyi.

Krisztina befejezi, tudod, a takaró alatt a dolgát, és valamit mond, valami megjegyzést tesz, valami széljegyzetet vés egy újabb sikertelen éjszaka margójára, nem vagyok biztos, mert nem figyelek oda, nem érdekel. Megsértődik, tudod, ilyenkor így sülnek el a dolgok, és nagy zsimbesen, kinek lelkivilágán még egyszer, és nem is utójára áttaposnak, felöltözik és elrohan, haza, sétálni, sírni, nem tudom, valahova…

… ez az éjszaka is akár egy Kafka mű: unalmas, semmitmondó, befejezetlen…

… és tudod, egy kicsit, már hülye vagyok, egy kicsit még szerelmes, és néha nagyon büszke, de csak akkor, amikor reggelente elbámulom, ahogy a gyerek kiszáll Krisztina kék BMW - ből (tudod, a férje vette neki, az a vadbarom, hogy munkába járhasson), és magával ragad az a tekintet, tudod, az a tükörkép, melyben felismered saját arcod, azt a szépséget, és a két tekintet kereszttűzében, büszke vagy magadra, és ugyanakkor biztos abban, hogy húsz kerek év után, ő is úgy fog ítélkezni - olyan tisztán, és olyan csiszoltan - a hétköznapok szétbaszott dolgairól, ahogy te, és ezt nem szégyelled, nem szégyellheted, mert a te véred és tested egy parányi részecskéje, tudod, aki felismeri majd egyedül, a Dosztojevszkij által forradalmasított lélektanban, hogy az élet láthatatlan előcsarnokában a boldogság egy ódon rulett asztalban forgó ólomgolyó, amely mindig akkor és ott áll meg, ahol az Istenek szétfeszítve zörgetik az elmúlás másodperceit…