Mottó: “ Feltétlenül szőkének kell lennie – és nagyon, nagyon szépnek
Feltétlenül okosnak kell lennie, olyannyira okosnak, hogy eltűnődjél:
most szeretkezz, vagy inkább beszélgess vele.˝
(OJD - A Swedenborg kávéház)



- Ne csináld…, holnap felmegyek és megbeszéljük bogár. Nyugodtan menj haza, mindjárt jövök én is. Elbeszélgetek a fiúkkal, aztán indulunk. – mondtam hamis őszinteséggel és naná egyetemista vagánysággal. Én a vadbarom. Mert az ember annyira hülye, hogy képtelen értékelni a jót. Ami van, ami létezik. Mert a buli hangulatában a szem (a gyarló) na meg az indulat (a fékezhetetlen) más ismeretlen lányok mellein megpihenve kívánta érezni az erotika egzotikumának frissességét. És ezt Krisztina is tudta, aki nagyon belefásult már a semmi dolgaimba. Otthagyott. Ha jól emlékszem, talán el sem köszöntünk egymástól. A Krisztina iránti szerelmem és nyilván a bulis hangulat közötti harmonikus egyensúly megbomlott és ennek összevisszaságában érzelmi láncok szövődtek ismerős, ismeretlen lányokkal. Ami önmagában véve is rút dolog. Volt. Akkor. Annak idején még nem érdekeltek ilyen féle-fajta kicsinyes dolgok. Amikor az ember mindenkibe szerelmes, egyszerre, nem láthatja tiszta szemmel egy őszinte kapcsolat igazi értékeit. A pillanatnak él. És hiszi, hogy boldog. Győztesnek érzi magát. Trófeát, trófeára gyűjt. Rendetlen szobájában ott sorakoztatja a polcon, dicsekszik, és miután a por ellepte, a feledés pöcegödre rendre az összeset elnyeli. És az emlékeket hitvány verssorok őrzik. Melyek csakis a szerelemről szólnak egytől egyig.
Önismereti tréningként kezeltem az éjszakák rengetegét. Krisztina, akivel a hétköznapokat a szerelem hullámhosszán töltöttük, csak reggelente éreztette velem életem beteljesülését. A reggeli kávé, cigaretta, az önfeledt szeretkezések sokszínűsége, valamint a boldogság, az öröm, ami belőle áradt felidézte bennem a dosztojevszkij által forradalmasított lélektan ars poétikáját. És ez addig az óráig tartott, ameddig a kollegák végeztek az egyetemen a kurzusokkal, ahova én nagyon ritkán jártam. Többek között nem szerettem. Nem nekem találták ki az iskolapadot. Erre az elemiben már rájöttem. Csak titkoltam. Mikor megnőttem már nem. Szóval minden délután kezdődött a banzáj, zene, irodalom, piálások mesterfokon különböző kocsmák asztalainál és Krisztina egyből másodrangú lett, már nem tudta betölteni életemet. Fontosabbak lettek a barátok, a feledhetetlen élmények átélése, az átvirrasztott éjszakák.
A megtisztulás elmélete mindig újévi fogadalomnak minősült számomra. Soha nem jött össze. Szerintem már nem is fog. Pedig Krisztina bízott eme ígéretemben, már csak azért is mert roppant elkeseredéssel tálaltam – öt napos szilveszteri buli után - életem addigi értelmetlen, züllött mozzanatait. Talán úgy is volt. Csak a változás, a könyörtelen, nem akart belém botlani. Annyi minden mellett még ezt is elnézte nekem Krisztina és szeretett. Még egy ideig. Krisztina lelkiismerete nem ismert határokat. Imádott és én örvendem, hogy az övé lehetek. Ő nő volt. Igazi. Még azt is megígértem neki, hogy én leszek számára az álomférj, olyan argentin tévésorozatok megtestesült főhőse, aki luxusautóval szeli a nagyvárosok közutait, és akinek birtokai lesznek az ország különböző egzotikus helyein, és naná, hogy majd mikor sor kerül rá gyerekeinket konzervatív angol lordok tanítják az élet dolgaira. Ilyenkor átölelt, magához szorított, és még jobban szeretett. Mindezt nem a pénz szava váltotta ki belőle, hanem a szerelem. A legszenvedélyesebb imádat.
A hellén éjszaka – az örök – a sikertelenségbe fulladt. Ezt Krisztina nem tudta. Jobban mondva nem hitte. Esküdöztem. Hiába. A több éves románcunk a végéhez ért. Önbecsülésem magába roskadt és még aznap egy 20 éves matrixos nyomtató hangos recsegéssel nyomtatta a Kriszitna nevéhez fűződő utolsó verssorokat.
Valami véget ért.

…

Azóta évek teltek. Visszatértem szülővárosomban. Közgazdasági végzetségemmel számítógépes dizájnerré nőttem ki magam. Megnősültem. Elváltam. A régi barátok pannon földön hordják mellűkön a siker hontalan kitűzőjét. Én itthon. Itt-ott képeket látok róluk, és úgy tűnik, hogy mindenki boldog a maga módján. Az idő elszállt fölöttem s a idő örvényében, valamint szeretett kisvárosom nyugalmában mondhatni minimalista lettem. Dehát ez van és ami van szeretni kell, sőt örvendeni neki, mert holnap az irigyek ezt is ellopják. Szóval nem panaszkodni. Boldognak lenni. Nem belepofázni újgazdag úriemberek életstílusában, nem irigyelni őket, csak hallgatni amikor megszólnak. Valamiért. Mert amióta a világ a világ a nemes gazdagok, igazi arisztokraták diktálták a stílust, illetve a szabályokat. Most ez már fordítva van. A feje tetejére állt a világ. A szellemi értékrend meghalt. Értelmiségi réteg nincs. Ideológiai-szellemi hatalomról a könyvtárban esetleg olvashat az odatévedő. Ha egyáltalán akad napjainkban ilyen kóválygó típus. Ezen a beteg társadalmon vándorprédikátorok hada sem segíthet már. Néha eszembe jut, és elgondolkodom az extravagáns író, költő, művész csoportokról - akik történelmet írtak, és megalkották a műveltség fogalmát – hogyan önállósulnának a XXI-ik században a szembeszegülő ellenkultúrával. Belehalnának, miközben behálózza őket is a kapitalista tömegkultúra.
A tévé és az internet tragikumának párbaját követve a bulvár-hírözön sok férőhelyes stadionjában, feszülten átérzem a pillanatot, és én is benne élek. A nagyszerű virtuális világ jóvoltából szakadt pizsamában néha az északi sarkon vagyok, néha Amerika legszigorúbban őrzött börtönében, sok álmatlan éjszakáimon Michael Wildal száguldunk az erotika birodalmában, és néha egyedül kóválygok Dél-Amerika nyugati féltekén, az őserdők rengetegében. Ilyen csodálatos jelenségekkel körülvéve, merem állítani, hogy keresem az utam. Keresem a mást, keresem a kézzelfogható csodát. Keresem a könyvet.

…

Az évezredváltás egy nyugatibb világot festett keleten, az amerikai álom mint csendes pok fonta hálóját az új eszmékre. Városunk szebb lett és tisztább. A fiatal lányok újszerűen csinosabbak és mások. Kábítószer és diszkófények vakítják a tinik filozófiájában egy beteg világ vagányságát. Ugyanakkor egy misztikus, virtuális világ váltotta fel a jelen pályudvarán kisvárosunk minimalizmusát, amit nagyobb helyeken is internetnek neveznek. Így nálunk is ekképpen nevezik. Több kilométeres kábelhegyek dekoratív esztétikája díszíti a várost, melyek segítségével több ezer felhasználó egyesül az új világ frenetikus hangulatával. Férjezett asszonyok gyereknevelés közepette keresik a virtuális világ alagútjában a kurvulás etikáját. Sajnos megtalálják. Utána pedig válnak. Ez már trend és kötelező társadalmunk kifutóján. Már a bácsinak is mobiltelefonja van. A néninek is. Együtt járnak templomba, esténként pedig nagyokat kúrnak, két menet között pornófilmet néznek a spiceon. Ők megérdemlik. Végig gürcölték a kommunista rendszer hitvány elveit. Ez nekik a földi paradicsom. Hát csinálják. Mindennap. Amennyi még hátra van.

…

Eldöntöttem. Más utat taposok magamnak. Mert van. Tudom és látom. Eldöntöttem, én is mint annyi mindenki más a virtuális világ szövőszékébe ülök. Hitet váltok. A hi5-ra regisztrálok és pontosan 5000 lányt jelölök ismerősnek. Új-Mexikótól Ausztráliáig, a Bostoni szépségkirálynőtől az afrikai busmanok törzsfőnökének lányáig, az égvilágon mindenkit barátnőnek jelölök. Egy csak visszajelez, hogy bejövök neki. Hogy rólam álmodozik kamaszkorától, hogy én lehetnék számára a boldogság, hogy bennem véli felfedezni a Dantei szerelem varázslatát, hogy a legszenvedélyesebb poétajelölt sugárzik belőlem, akivel már nagyon szeretne ágyban lenni és hogy az a ‘ mindenki’ vagyok, aki megalkotja számára az egyet, a tökéletest.