Az éjszakában vagyok. Részegen. Lightos fény szűrődik ki egy szórakozóhelyről. Bemegyek, hogy megkeressem az alkalmi dívát. Ma túllövök a célon és Opheliára pályázok. Hamlet már amúgy is dögig dugta. Szerelmet vallok neki. Újra és újra. Ameddig elhiszi, meggyőződik, hogy hazudok és valóban szeretni fog. Megtisztulok egy könnyű Jägermeisterrel és egy doboz cigarettával. A félhomályban kutatom a kéjre éhes ribanc Opheliát. Nem találom. Itt kell, hogy legyen. Látom Shakespearet. Felturbózva ropja a DJ-vel a táncot. Nem érdekli, hogy mindenki bámulja őket. Holott áldozatra leső szubkultúrát prezentáló Broadway-előadássá kinőtt generáció követi őket. Akik beszélni, csak alig. Írni pedig egyáltalán.

Ophelia még sehol. Mindjárt hajnal. Még kérek egy Jägert, és feltűnik Hemingway, amint két székkel arrébb a laptopján lassú tempóban újragondolja, és újraírja Az öreg halász és a tenger szállóigévé vált gondolatát. Az ember mégiscsak arra született, hogy legyőzzék. Úgy tűnik férfias erényei elhagyták.

A folyósón Van Gogh méltatlankodva követi Gougaint amint egy 16 éves szőkeséget a festészet világába akar csempészni. Mintha sikerülne neki. Borgest ez mind nem érdekli. Ő már bejelölte a hi5-on a lányokat, most már csak keresi, kutatja őket. Tudja, hogy ott vannak. A belőle áradó szerelem vonzóbb, erősebb mint a gravitáció. De a lányok ezt nem tudják. Nekik nincs fizikájuk, irodalmuk. Nem tudják a szerelem képletének eredetét. Toulouse tökrészegen alszik egy távoli asztalnál és a Moulin Rougeról álmodik. 5625 barátja van neki az iwiw-en de egyik sem idézi fel benne a Párizsi örömlányokból lopakodó kéjt. Nem tud megbirkózni a jelennel. Az újjal. Neki a régi kell. Az igazi. Dosztojevszkij idegesen keresi a klasszikus rulettet. Nem találja. Megemlékszik egy félautomatával, és A karamazov testvérek befejező részére felvett honoráriumát pillanatokon belül eljátssza. Rezzenéstelen arccal lép oda Csehovhoz kölcsön kérni, aki A három nővérét követi a táncparketten. Táncmozgásuk pocsék. Ezt újra kell írni gondolja magában. Dosztojevszkij 15 euróért pillanatokon belül újra írná - mert ő is látja -, de Csehov leinti. Ez az ő műve, az ő feladata. Tolsztojnak habzik a szája. A felesége huszadjára írja újra a Háború és Békét és nem halad. Ideges. Nem találja helyét. Napoleon a bárpultnál józanon tiszteleg. És kér egy laza francia konyakot. Mindenkinek. Szentül hiszi, hogy megnyerte a híres Waterlooi csatát. Senki le sem szarja. Itt nincs helye a történelemnek.

A biliárdteremben a Boldogság-szigetek uralkodóját Fülig Jimmy őfelségét fosztja vagyonából a karvalyorrú kapitány, a szingapúri, bocsánat, a földkerekség alvilágának örökös szélhámosa, Piszkos Fred. Ő itt is törzsvendég. Évek óta fél áron csempészi az eredeti skót whiskyt a környék számtalan szórakozóhelyére. Túlméretezett, hónaljban kissé bő nadrágja és elnyűtt kapitánysapkája ugyanolyan mocskos, mint most száz éve. Őt igazán nem érdekli a trend. Ő megmarad olyannak, amilyennek ismeri az egész világ. Mocskosnak és igazi szélhámosnak. Ott lapul a feszültség a levegőben. Valami készülődik. A bodyguardok közelebb férkőznek, így a kedélyek egy kissé csillapodnak. Fülig Jimmy rágyújt egy szűrőnélkülire és úgy tűnik, hogy megnyugszik. Látszólag.

Íme, megjelenik a szeparéból a kis kurva, Seggszpir Opheliája. Gyönyörű. Bűnös erkölcsök vonásaival az arcán mindenkinek mosolyog. Rágyújtok. Kérek egy konyakot. Ezennel Napoleón megveregeti a vállam és a barátjának tekint.
- Ezt már szeretem - mondja. És fizet.
Az ablak alatt Byron nagyokat nyel. Levegő után kapkod és megfogja Teresa Guiccioli grófnő kezét. Nemes gesztussal egy puszit nyom az arcára. Ennyi. Szeme sarkából lesi a dívát és szenvedélyes verssorok fonódnak szürkeállományának sűrűségében.
Ophelia, te drága. Istennő vagy. Gyilkosan szép és izgalmas.
Karcsúsított piros ruhája elárulja extravagáns stílusérzékét. A diszkrét smink, a tökéletes test és a legutolsó divat dekoratív összhangja sugárzik róla. Ízlésesen csinos és kívánatos. A bárpult felé tart. Felém.
- Cső. - mondom félszájjal. Rá sem nézek. A bestia nem köszön. Helyet foglal. Kér egy üveg bort és rágyújt egy marlboro lightra.
- Miért vagy szarházi? - kérdezi laza vagánysággal - megígérted, hogy elválsz. Megszabadulsz attól a ringyótól. Kezd elegem lenni. - Fennkölt lassúsággal felém fordul és arcomba fújja a füstöt.
- Nyugi. Nem kell túldramatizálni. Még te is kefélsz azzal a lágyeszűvel.
- Ja - vágja rá halkan és tölt egy pohár bort magának. - Az idióta még mindig szeret.
Napóleon hallgatózik. A vérében van. Kérdés nélkül rendel egy-egy konyakot. Kissé berúgott. Hemingway ingerülten összecsukja a laptopját, fizet és elmegy. Úgy tűnik ma mindenkinek valami baja van.
- Napok óta hívlak, miért nem válaszolsz? - ezt már halkabban kérdeztem.
- Londonban voltam. Előadásunk volt. Ja, és találkoztam a vevővel.
- Oké. Ezt hagyjuk. Felmegyünk hozzám. Majd ott megbeszéljük.
- Amúgy hiányoztál. - a jelentéktelenség misztikumával mondja, felém sem fordulva. - Megígértem magamnak, hogy soha a büdös életben nem fogom kinyögni. De van benned valami átkozott vonzalom, amiért nagyon utállak. Gyűlölöm azt a pillanatot mikor beléd szerettem.

Sohasem gondoltam volna, hogy Opheliával eddig fajulnak a dolgok. Ő az a nő, akivel nagyon kicsit, és jót. A több, ártalmas lehet. Az igazság pedig azért szörnyű, mert a napokban az a furcsa érzés, ami bennem vibrált, azt hiszem Ophelia hiányának volt köszönhető. Ezt nem mondhatom el neki. Nem fenyegethetem férfibüszkeségemet, ez mégiscsak presztízskérdés.
- Hívok egy taxit. Húzzunk a picsába.
- Maradjunk még. - hangjában a szerelem és a gyűlölet bájos keveréke zengett.
- Oké. - mi mást felelhettem? A szerelem még szebbé tette.

Megszólal egy világsláger, nyilvány remixelve. Így is dögös. A szerelem hullámhosszán Byron táncra perdül a grófnővel. Jól áll nekik. Az összetartozás szobrát róluk mintáznák. Opheliára nézek. Jelzi, hogy semmi kedve táncolni.

A nagy tömegben, íme, a nagy Pierre Choderlos de Laclos. Anyagot gyűjt az újkori Veszedelmes viszonyokhoz. Van amiből válogatnia. A csábítás technikáját próbálja korszerűsíteni. Rámutat egy lányra és cinikusan Kafka fülébe súgja:
- Azt akarom, hogy a remény és a rettegés, a megnyugvás és a bizonytalanság, a gyűlölet minden kínja és a szerelem minden kéje egyszerre zúduljon rá, és úgy táncoltassa meg őt, ahogy én akarom.
- Úgy legyen - mondja Kafka. És krónikus depressziójába zuhanva tovább áll. Neki is kell a nő, de megijed valódi érzelmeinek átélésétől. Később nagy titokban mégiscsak oda lopódzik Csehov Masajához, félve és kissé szégyenlősen felkéri táncolni. Masa elpirul. Konzervativ férjének, Kuligin Fjodor Iljics elvtárs úrnak a diákjai vajon mit szólnak? Úgy látszik nem számít, mert egymás nyakába borulva - nem létező táncismeretük ellenére - felveszik a ritmust.

Napóleon nehogy lemaradjon, Szonyával szemezik. Úgy tűnik ez a flört nem ad elég önbizalmat neki, hogy oda lépjen hozzá. Valami megfékezte belülről. Talán a múlt.
- Túl öreg vagyok én már ehhez. - mormogja az orra alatt miközben a bárpult felé fordul és felhajtja utolsó korty italát.
- Üdv. - Szólal meg valaki. Ó, istenem. Ez tényleg nem hiányzott. A délceg Valmont vikomt foglal helyett a mellettem lévő bárszéken.
- Hogy ityeg? - a fennkölt hanghordozás jellegzetességével kérdezi, miközben a csábítás erejével Opheliára mosolyog. Ő már csak ilyen. A hűség bástyáinak ostromlója.
- Kezdek jól lenni. És te? Marteuil márkiné, hogy van? Rég láttam. Hallottam bajok vannak vele. Még vágod Cécilet?
- Dögölj meg.
- Nyugi haver. Mindenki tud a románcotokról. Nem kell felkapni a vízet. Anyuci jobb vagy a lánya?
- Nézőpont kérdése. - vágja rá és kajánul vigyorog. - Amúgy szerelmes vagyok. - majdnem szembe röhögtem - Találtam egy lányt. A hi5-on. Igazi angyal. Fehérorosz. Döl belőle a szenvedély. Az erotika. Jövő héten van az első élő találkánk. Azt hiszem Párizsba megyünk. A szajna parti séták és a tomboló szerelem harmonikus összhangja.
- Begolyóztál vazzeg? - furcsán nézek a vicomtra.
- Nem. Csak szerelmes vagyok. Félretéve a szerelmi ügyeimet és komolyra fordítva a szót, beszállnék én is a buliba.
- Milyen buliba? - megfagyott bennem minden.

- Figyu´, nem most szálltam le a falvédőről. A tegnap összefutottam azzal a félkegyelmű Loutreckel és Dosztojevszkivel. Elmeséltek mindent.
- Bassza meg. - agyamat elöntötte a vér. Kértem egy konyakot. Napoleón egyből kijózanodott és Ophelián látszott, hogy egy kanál vízben megölné őket.
- Gyerekek nem kell beszarni. Tudok egy biztos vevőt. Én lennék a ti igazi emberetek. - elősodort egy cigarettát és a magabiztosság szilárd arckifejezésével rágyújtott. - amúgy tele vagytok lúzerekkel - folytatja - nem tudom megérteni mi megfontolásból vetettétek be őket az egész buliba…
- Pusztulj el rohadék - vág közbe Napoleón. Szerencsére nincs itt Piszkos Fred. Biztos vagyok benne, hogy leszúrná.
- Ja, és azt az átkozott semmi kapitányt, miért vettétek magatok mellé? Mindenkit átver. Emlékezzetek csak vissza amikor észrevétlenül megcsapta a több milkós szállítmányt. Jó kis baráti társaság mondhatom. Kinyaljátok a seggét, ő meg magasról le sem szar.
- Abból mi is kaptunk. Mit tudsz te arról a buliról?
- Kaptatok egy nagy lófaszt. Ebben igaza van. Utálom ezt az ember. Minden tud.

Elvégre a történet egyszerű. A helyi heroin báró egyik szállítmányát úgy tüntette el Fred bátyám, hogy mai napig - a rendőrség mellőzésével - az alvilág magán nyomozói, valamint a báró izompacsirtái érthetetlenül állnak egymással szemben az ügy kapcsán. A lényeg, hogy igazából mi sem tudjuk az üzlet szolid részleteit, csak kőkemény sejtéseinkre alapozva következtettünk a kapitány húzására, mert közvetlenül a balhé után, egy teljes hónapig eltűnt. Utólag hallottuk, hogy ibizán tengette hétköznapjait egy csinos középkorú hölggyel. Fényűző kaszinókban, méregdrága hotelok királyi lakosztályaiban. Boldogan. Hogy utólag mindezt letagadta előttünk, az már a természetesség kategóriájába tartozott, mivel a kapitány nem szeret magánügyeiről fecsegni. Nem is erőltettük. Ravaszsága miatt most éppenséggel szükségünk van rá. Punktum.
- Megbeszélem a többiekkel - az önmarcangolás hangjegyei kottázták szavaimat.

- Sokat nincs amit beszélj azzal a sok féleszűvel. Na! Mi meglepő, ájsze kibékültek? - az ajtó fele néz. Gyűlölöm. Az egyik témából egyből a másikba vált át. Teljesen természetesen.

- Cézanne és a nagy Zola. Úgy látszik kibékültek. Elhitette Cézannal, hogy Claude Lantier személyében nem őt kopírozta, csak véletlen egybeesés? Hogy lehet ekkora istentelen vadbarom? - újabb ironikus megjegyzés Valmont részéről.

Leülnek. Hozzánk közel. Egy kisebb asztalhoz. A pincérnő máris felszolgálja nekik az abszintot. Félszavakat elcsípve társalgásukból, úgy rémlik nem tudják eldönteni Bovaryné vagy Ibsen önmegvalósító Nórája a nyerő. Újból összevesznek. Bovaryné Zolához simul, és szerelmetesen suttog valamit a fülébe. Elmennek. Cézanne felkölti álmából Toulouset. A posztimpresszionizmusról vitatkoznak. Részegen. Ahogy lenni szokott.
- Hallottad, hogy állítólag Cézanne barátnak jelölte az iwiw-en Van Goghot, és visszajelezte, hogy nem ismeri? - szólal meg újból a vicomte.
- Nem értem az egészet. - bátorkodik Napóleon - Tudod mit? Hát bassza meg a szifiliszes Gougain barátját, a nyálas idiótát, mindig csak kibaszik vele, ő mégis pártfogolja.
- Ja.
- Na ni´ meg Szonyácskát. Nem rossz a kislány. Tudjátok meg, jól kefél. Van benne valami perverzség, amivel nem igazán találkoztam. A múltkor még a reggeli kávét is megfőzte. Azt´ dugtunk egy nagyot. Mikor elmegy mindig adok neki taxi pénz. Megérdemli. Nincs senkije. Sajnálom. - ritkán hallani a vicomte részéről ilyeneket. Szegénykét mennyire untathatja Schiller.

A morális megítélés különbségeiből adódó, a fenségesnek két válfajáról mesél Szonyának - a közönséges prostituáltnak -, hogy az egyik morálisan is magasrendű, míg a másik immorálisan fenséges. A szegény Szonya kurvára nem érti, megkérdezi Dosztojevszkijt, hogy ez a vadbarom mit is akart neki mondani - az egész a szex origója vagy egyszerű baszogatás?
- Kit érdekel Schiller? - jön a válasz. És ezzel a beszélgetésnek vége szakad. Fontosabb a félautomata.
Néha irigylem ezeket az embereket. Én is ők szeretnék lenni. Olyan perverz, a szerelem és a nő, mint tárgy, egoista birtoklója. A magasabbrendűség törzstagja, aki mindenféle fajta ítélkezésre és tettre jogosít mindenkivel szemben.
- Szép lassan kéne menni. - dobom fel az ötletet.
- Holnap vasárnap. Minek sietni? Gyertek igyunk, basszunk be istenesen. Bulizzunk és élvezzük az élet szívroncsoló pillanatait.

Akár mennyire antipatikus a vicomte, valahogy igazat adtam neki. Az égvilágon semmi dolgom nincs holnap. Miért ne tomboljuk ki magunkat? Hamarosan széthullik a társaság és nem tudni mikor leszünk még együtt. Megítélésem szerint sokakat irritálunk. Ilyen vagy olyan okból kifolyólag. Néha lepattannak rólunk a gátlások és levetkőzzük az etikett ruháit. Nem rójuk meg emiatt önmagunkat sem ma, sem holnap, és azt hiszem már soha. Nem ártunk a lélek vászonzsákban elrejtett epicentrumának, mert mindig akkor remeg, amikor az ész és a pillanat megkívánja. Ez az - az állapot, aminek segítségével könnyelműen átvészeljük a pénztelenségből, és a sok-sok kudarcból fakadó boldogtalan éberséget.
- Akkor gyertek üljünk le Cézannékhoz az asztalhoz, ott van hely. Kezd kényelmetlen lenni ez a bárszék. - mertem javasolni a kegyes társaságnak.
- Na mi van faszik, ejsze észrevettetek? - üdvözöl Toulouse. - Szép az élet, nem? Szegény anyám. Belehal. Esküszöm. Megígértem neki alábbhagyok ezzel a bohém élettel, elfelejtelek benneteket és megtérek. De hát lehet? - hördül fel megvigasztalva önmagát. - Gyerekek! Ma én fizetek - üvöltötte, valami leírhatatlan jókedvvel - Anyám átutalt nagytitokban erre a hónapra még egy kevés pénzösszeget.
Odahívta a pincérlányt. Megfogta a fenekét. Megpuszilta. Rendelt egy üveg abszintot s dedikáltatta nekünk kedvenc számunkat.
- Itt bent - a szívére bök - valami furcsaság motoszkál… Szeretlek benneteket.

A vicomte arcán is felbukkannak a barátság kifinomult ráncai. Rokonszenvesebbnek tűnik. Valahonnan a fények alól előbukkan Cécile, egyből az ölébe pattant, és a fehérorosz, friss szerelem egy gyönge pillanat lázas kirobbanásának elkönyveltetik.
- Nézzétek ezeket a melleket. Hát nem gyönyörűek? - az erkölcsös pornográfia első mozzanatai jelentkeznek a vicomtnál. Gyámbássza a kislányt. A kislány élvezi. Engedi.
- Szerbusztok ifjak! - Borges bácsi érkezik a túlsó asztaltól - Ennyi jó nőt nem baszott európa. Hihetetlen, hogy a szépség ennyire rabul tud ejteni valakit. Opheliára néz. Elhallgat.

- A szépség? Nyilván, hogy létfontosságú. - a vicomte leveszi kezeit Cecile melleiről, felragyog az arca - Szőrtelen, hosszú lábú csinibabák szilikon melleit üldözni-keresni. Kötelező. Bassza meg. - Rágyújt - Harsogni a szépség szerelmes sorait. Túlélni mikor a kéj mechanizmusát beindítja a női esztétika kultusza. Kulturális tereferék folyósólyán nagy szeretkezések a szépséges szörnyetegekkel, aki képesek a szerelem bűvöletében két másodperc alatt megcsalni olcsó képregényhősökkel. Hazudnak. Hitvány ábrándozások, hogy csak téged szeretnek, hogy csak te kellesz nekik. Senki más. Holott romantikájuk értelmében csak egy romba dőlt állomás vagy, ahol nagyon kevés időre megáll a vonat. Lehet, hogy csak lassít. Meg sem áll. Egyből megsemmisül a mindentudó, mindent megtapasztalt hősszerelmes álomlovag szilárd öntudata, és tovább áll. Elölről kezdi. Kutatja a másik szépet, aki szintén átvágja. Tudja. De neki a szép kell. A hamisítatlan idomok és a borotvált, nedves ágyékok érintése. - Levegőt vesz. Bele éli magát. Imádja ha a nőkről ilyen lázasan beszélhet. - A nélkülözhetetlen álmosolyok özönében újra szerelemre találni. Rajongani. Imádni. Nagy titokban elgondolkodni: szóval akkor ki itt a hős, és ki az áldozat?

- A divák közötti kontrasztot semlegessé tenni, és beérni azzal ami van. A rúttal, vagy az átlaggal. - Borges szerény megjegyzéssel közbe szól - Nem pedig ittas érzelmekkel egyvégtében korbácsolni a szépet. A gyönyörűt. Mi értelme álszerelmeket dédelgetni a pillanat folyosóján? Belehülyülünk.
- Bogaraim. Egy értelmes szerelmi élet utáni meddő sóvárgást muszáj korbácsolni. Ez egy férfisors mozgatórugója. Ez az átkozott vicomte tudd valamit.
- Szóval értsem úgy, hogy minden nő kurva drága vicomtom?
- Kedves Ophelián, így is értheted. Ha jobban esik akár úgy is, hogy tisztelet a kivétel.

Nekem is sokszor eszembe jut Krisztina. Becézgetem. Szeretem. Nem tudom eldönteni, hogy hiányzik e vagy sem. Keressem, kutassam a nagyvilág országútján vagy törődjek bele, hogy mindennek vége. Az emlékek szépek. A verssorok még őrzik testének minden porcikáját és elevenen élnek bennem. Kívánom. Igazság szerint sokat köszönhetek neki. A párkapcsolat és az összetartozás köveinek alapzatát ő öntötte meg zavaros lelkivilágomban. Kedvességének misztikumát mai napig kutatom abban a sok lányban amelyek sikertelen kapcsolataim áldozatainak vélik önmagukat. Az a legnagyobb baj, hogy mindenkiben őt keresem. Melleinek puhaságát, ágyékának tisztaságát, félgöndör szőke tincseit, szavainak súlyát, fülsimogató hanghordozását. Máskor utálat tölt el ha rá gondolok, meghal az emlék és újra a jelen vakmerő, nőcsábító Casanova mintaképe leszek, aki mindent elkövet, hogy szeressék, kívánják és botrányból botrányba lépve lelkesedjenek érte. Ezért ellenségeim vannak. Az átlagnál több. Ugyanakkor barátaim is akadnak, rokonszenvesek, de utálatot hordozó képmutató fajankók is. Ja, és vannak a legjobb haverok. Ez a legfontosabb. Ez az a dolog, amit egy nő nem tud helyettesíteni. A nő nem erre hívatott. A nő egy eszköz, akár egy háztartási cikk. Elővesszük a stufniból, mikor szükségeltetik. Felhasználjuk. Utána pedig a helyére tesszük, mivel mindennek a lelke a rend.