Úgy érzem, nincs az a hang,
az az ezernyi kedvesség,
mely vigasztalna ma.
Ez a készülő fájdalom
nagyon mélyen matat,
azon tájak halott
reményei alatt, ahol
visszavonul a lélek.

Vártam eleget, koptatva
dőledező székeket,
magánytól csengő sivár
szobákban, hittem
egymagammal folytatott
hosszú társalgások
zománcaiból kirakodott
reményhangokban.

Nincs emlékezet, mely
bárhova visszalökne,
s végignézzem egy új
ébredés tornácain
a Semmibe kapaszkodó
Hajnalokat, ahogy
eltapossa a múlás
millió csíráit.

Inkább szunnyadó
szomorúság testére
hajtom a fejem,
talán elalszom és
vele majd álmodok
puszta egyszerűségek
kirakos játékai mellett
más életelveket.